Mozgékony és tömör, mégis teljes és átfogó szöveg korunk legtöbbet tárgyalt témájának, a kvantumfizika és az univerzum tudata közötti kapcsolatnak a kezdeti megértéséhez.
A rejtélyes egybeesések és az események és emberek közötti láthatatlan kapcsolatok ősidők óta lenyűgözik az emberiséget. Gondoljunk például arra a furcsa érzésre, hogy "tudunk valamit", még mielőtt az megtörténne. Vagy arra az álomra, amely előrevetít egy valós eseményt. Vagy a hirtelen észlelt veszély, amely egy tragédia elkerülésére késztet. Vannak, akik intuícióról, vannak, akik szinkronicitásról beszélnek. És vannak, akik megpróbálják ezeket a megmagyarázhatatlan élményeket a tudományhoz kapcsolni.
Egyrészt a kvantum összefonódás. Másrészt a kollektív tudattalan. A fizikai világegyetem láthatatlan világa és az emberi elme mélységei talán jobban összekapcsolódnak, mint azt gondolnánk.
A kvantum összefonódás a modern fizika egyik legrejtélyesebb jelensége. Vegyünk két részecskét, amelyek egy rövid pillanatra kölcsönhatásba lépnek egymással, majd szétválnak. A távolság ellenére csodálatos módon "összhangban" maradnak: az egyik részecske állapotában bekövetkező bármilyen változás azonnal tükröződik a másikban, akár kilométerekkel - vagy fényévekkel - távolabb is.
Mi van, ha ez a fajta kapcsolat nem csak részecskékre, hanem emberekre is vonatkozik? A modern pszichológia erre próbált választ adni, más, de a hasonlóan lenyűgöző eszközökkel. Carl Gustav Jung, a nagy svájci pszichoanalitikus megsejtette az egyéniségen túlmutató mentális kapcsolat létezését. A kollektív tudattalanról szóló munkájában Jung egy minden ember által osztott pszichés dimenziót írt le, az archetípusok és egyetemes szimbólumok finom hálózatát. Jung megfigyelte, hogy az emberek az általa "szinkronicitásoknak" nevezett eseményeket tapasztalnak, vagyis olyan eseményeket, amelyek jelentősen kapcsolódnak egymáshoz, de látszólag nincs nyilvánvaló közös okuk. Wolfgang Pauli, a kvantumfizika egyik atyja osztotta Jung érdeklődését a szinkronicitások iránt.
Ezek az elképzelések új alapokra helyeződtek a kortárs fizikusok gondolkodásában. Amit Goswami kvantumfizikai teoretikus azt feltételezte, hogy az emberi elme és a szubatomi világ ugyanazzal a "szövettel" rendelkezik. E nézet szerint az elme folyamatosan kölcsönhatásba lép a fizikai valósággal, és olyan eseményeket hoz létre, amelyeket mi rendkívüli eseményekként érzékelünk. A kvantum összefonódás és a kollektív tudattalan közötti hasonlóság a filozófusok körében is vitákat váltott ki. Fritjof Capra fizikus "A fizika taója" című könyvében az ősi keleti hagyományok és a modern fizika közötti párhuzamokat vizsgálta. Az összekapcsoltság fogalmából kiindulva Capra azt sugallja, hogy a világegyetem egy gigantikus kapcsolati háló, ahol minden egyes elem elválaszthatatlanul kapcsolódik a többihez. Ez a nézet közel áll ahhoz a jungi gondolathoz, hogy az emberiségnek nemcsak közös pszichés öröksége van, hanem a világ alapvető struktúrájával is kapcsolatban áll. Az előérzetek, a véletlenek és az álmok így e végtelen hálózat látható nyomaivá válnak.
Akár kvantumrészecskékről, akár az emberi elméről beszélünk, egy kérdés továbbra is nyitva marad: miért léteznek ezek a titokzatos kapcsolatok ? A tudomány még csak most kezdte el kapargatni ennek a kérdésnek a felszínét. Ami azonban kirajzolódik, az egy lenyűgöző kép: egy olyan világegyetem képe, amely nem tárgyakból, hanem kapcsolatokból áll. Minden gondolat, minden álom lehet ennek az univerzális hálózatnak egy atomja.
Ez a kötet a 2016-ban ugyanezen a címen már megjelent rövid szöveg második kiadása. Az olvasói igényeknek és a tudományos elméletek fejlődéséből adódó igényeknek megfelelően a tartalom jelentősen bővült, ami az oldalszám több mint kétszeresét eredményezte.
